Fény nélkül
Oly hirtelen tűnt el az esti fénysugár,
mint, ahogy érkezett lopva, lomhán,
koromsötét lett minden, mit itt hagyott,
látásom megszűnt, mától vak vagyok.
Homályos tükröm foncsora kopott,
mást mutat, mint amit szokott,
mást látok benne, mint hajdanán,
beesett szemű torz kép néz vissza rám.
Járom az utam, mit megszabott végzetem,
súlyos rabláncom bőrömbe égetem,
fázósan didergek saját vermemben,
kezem nyújtom, nem fogja senki sem.
Istenem, tudom, meg nem kérdőjelezhetlek,
hiszen nem érdemeinkért adsz és elveszel ,
de mégis megkérdezném tőled,
meddig hagysz még szenvedni e létben?
Talmi csillogás mi kifelé látszik,
könnyeim szememből befelé folynak,
arcom viaszos, lelkem félszeg,
még egy kis szeretetet kérek!
Szomorú, szép versednél elgondolkodtam: szeretetet adni a magasságos – ha már te hiszel benne – nem tud.
Az bennünk van, benned és mindenki másban, és az a kiválasztott másik, vagy viszonozza, vagy sem. Ez, belső késztetés, kémia, és tanult képesség is lehet, de nem adomány.
Szeretettel olvastalak. Rózsa
"arcom viaszos, lelkem félszeg,
még egy kis szeretetet kérek!"
Kedves Melinda!
Mély fájdalmat tükröznek szépen, mívesen megírt soraid. Bizony, sokat kell szenvednünk, hiánytól, magánytól, csalódástól, de bízz abban, hogy megkapod még a szeretetet, lesz még részed abban is!
Rita(f)
Googie!
Fény nélkül nagyon nehéz élni. A tükör nem hibás. A hiba a meg nem értésben lakozik. Köszönöm, hogy szépnek találtad.
Szép a vers ,csak bús!A tükröt ki kell cserélni,a szeretetért nem kell könyörögni!