A kő dalol

A kő dalol

Borongós arcom, mint a korbácsolt falomb.
Kövek sikoltanak árnyába zárva.
Kövek, melyek szemgödröm mögött
mint erekben bolyongó vérrögök,
áthálózva sejtjeim falát,
belém építik mélabúm templomát.
S e köveket, hiába, én mindig felszedem.
Belőlük, csak belőlük építkezem.
S e súly mi bennem testesül,
szelíd mosolyomra úgy feszül,
mint kitörni vágyó szavakra a száj.

A kő dalol, s a mosoly kínhalál.

“A kő dalol” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Valóban igazad van Lajos!

    De én a világ terhét is képes vagyok magamra venni, sőt folyton ez foglalkoztat: az emberiség maga, úgyhogy mindig lesz bennem egy nagy súly, de nem bánom. Isten teremtett ilyenné.:)

  2. Kedves Kata!

    Az igazi terheket legtöbbször önmagunkban hordjuk, és rejtjük. Nehéz ezen változtatni, de talán nem lehetetlen. (f)

    Lajos

  3. Kedves Kata!

    Érdeklődéssel és tetszéssel olvastam számomra különleges és érdekes gondolataid.

    Szeretettel: Rita(f)

  4. Kedves Kata! Ma kicsit elidőztem verseidnél.
    Jól írsz.
    "A kő dalol, s a mosoly kínhalál." Kifejező, remek vers.
    Nincs mit magyarázni rajta, megértve kell olvasni.
    Szeretettel gratulálok.
    M.(l)(f)

Szólj hozzá!