MÚLT ÉS JELEN

MÚLT ÉS JELEN

Föld felé csüng le a fűzfa virága
Langy szellő ring a zöld ágakon
Magába fullad bús lelkem lángja
Mélyen merengve merész vágyamon

Elfut a zord éj, és új hajnal ébred
A nap tüzes fénye oly lágyan hevít
Álmodom folyton a gyermeki létem,
mi szívem mélyére szép képet vetít

Kezedet fogom, a selymes zöld réten
Szomjazó ajakunk némán összeforr
Miért mentél el azt, máig sem értem,
a gonosz sors el tőlem miért rabolt?

Ezernyi hitem dőlt romba örökre
Gyáván ájultam száz kétség közé
Furcsa, hogy szívem nem vár örömre,
s talán a lelkem már a sötét ördögé(?)

Célom: kitörni a gonosz markából!
Szét kell hogy törjem a bilincseket!
A föld felé hajló virágok porából
újra kell alkotnom erős hitemet!

Nem mehet így, nem nézhetem tétlen
Harcolnunk kell, hisz van még remény
Küzdj velem, ha félsz – azt is megértem,
csak ne állj tétlenül, ezt kérem én.

És akkor eljön a várva-vár holnap
Virágba borulnak az ébredő fák
A kedves madárkák tavaszt dalolnak
Szabad és szép lesz az egész világ.

Eger,2020. április 26. F.R. Vadvirág

“MÚLT ÉS JELEN” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa!

    Empátiával olvastam versed!
    A hosszú egyedüllét fájó és nehéz!
    Célunk elérni könnyebb lenne segítő kezekkel!
    Szeretettel gratulálok remek versedhez!

    Margit (l)(f)

Szólj hozzá!