FÉLÉNK, ŐRÜLT KOBOLDOK

FÉLÉNK, ŐRÜLT KOBOLDOK

Félénk, őrült Koboldok
húzgálják el az ablakok elől
a Napot takaró lópokrócot.
Rávetülnek a fények,
útjuk a tengerhez vezet,
s megcsillannak a vizek.
Végül minden patak
a tengerbe ömlik,
elindulnak lassan a folyók
az óceán okig.

Folyton folyvást,
örök a körforgás.

Rámszegeződnek a szemek,
italhoz kell nyúlnom,
azt hiszem kocsmába megyek,
hogy elfelejtkezzek.

Hívtam a pincért,
de ő visszaintett,
tétova léptekkel
mégis oda lépett,
aztán rám legyintett.

Drága ez neked
szájber gyerek,
Erre magam eszétől is fussa,
mindenkinek megmarad
a saját bejáratú jussa.

A pultos nő fát rak a tüzre,
tüzelünk? kérdem szemlesütve,
nem, fütünk, mondja
bőszen rám nevetve.
Lelép a díványról,
akár egy cemende.

Viselem sebző homlokomon
a rásütött, vöröslő billogot.

Végezetül kiolvasztják az arany sárgájából
a fehér aranyat nekem,
így majd gazdagabb leszek.
Aztán visszahúzzák a függönyt
tétova, őrült Koboldok,
s félősen kilesnek
a koszos ablakon.

Nézik a vörösen vérző
fehérrel betakart Hont.
Felülről pislognak rá
álmosan hunyorgó csillagok.

Ám ez kutyát macskát nem érdekel,
mit is mívelnek veletek most,
e delejes Manók? !

2020. ÁPRILIS 27.