A kaland…

Összes megtekintés: 99 

A kaland…

Kis testvérem, add a kezed, elmegyünk világgá.
Keresünk egy szép országot, ahol mi leszünk a királyok.
Ahol minden szép és minden jó, ahol fákon nő a szerecsendió,
Kéz a kézben, utunk vezet a képzeletbe, kószálunk a végtelenbe.

Sűrű erdő közeledik, a félelmünk növekedik,
Furcsa hangok egyre nőnek, állatvilága az erdőnek.
Denevér száll, szól a kuvik, mi csak megyünk rendületlen,
A Hold is feljött a mennyezeten.

Az erdő egyre sűrűsödik, s egy kis tisztás közeledik.
Közepében furcsa kis ház, kéményéből füstfelhő száll.
Bekopogni alig merünk, ki lehet benn, jaj,istenünk !
Egyszer csak az ajtó nyílik, vén anyóka botján támaszkodik.

Arca ráncos, az orra görbe, sok év lehet már mögötte.
Ránk mordul a vén boszorkány, kinek foga alig van már.
Futunk gyorsan, ahogy tudunk, erdő szélén majd megállunk.
Kicsi mondja: Menjünk issza, hosszú az út, nincs tarisznya.

Éhes vagyok, és már fázok,
nem bánom, ha nem is leszünk királyok !

“A kaland…” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Tibor!
    Aranyos meseversed a ,,Jancsi és Juliskára'' emlékeztet.
    Igaz, abban a gyerekek a boszorkánál maradtak, de végül túljártak az eszén.
    Tetszéssel olvastam, szívből szeretettel gratulálok, kalandos gyerekversedhez!

    Üdvözlettel: Margit

  2. Kedves Rita !
    Nekem is tetszett mikor írtam,amit a POET.hu rol letiltottak
    azzal érvelve,hogy nem gyereknapra való
    Szeretettel köszönöm,hogy olvastad
    Tibor

  3. Kedves, megható ez a mese-történeted – bizony, semmi nem hullik könnyen az ölünkbe, és semmilyen királyság nem ér fel az otthon melegével, biztonságával.
    Ez a tanulság, ami kicseng a sorok mögül.
    Köszönöm. Rózsa

Szólj hozzá!