Már csak…

Már csak…

Már csak egy könnyed költemény,
mire a lelkem esetlen vágyik,
melyben ott csillog végre a remény,
libikóka billen s ide-oda játszik,

már csak egy ódon versszelet,
gyötrő érzeteket savként oldja,
s ha hiányzik róla a fenti ékezet,
nem marad lelkemben a foltja,

már csak egy-két karcos tollvonás,
hulló madártollat idéző lebegés,
élményeket zsebre vágó fennhéjazás,
mosolyt kiemelő keresgetés,

már csak szép szonettekben
súgnám szavaim talán idétlenül,
s továbbkeresném a végtelenben,
ahogy a szomor` ellehetetlenül,

már csak a fény, mit megragadnék,
ha puhán felém csapnának szárnyai,
tisztán, égve soraimban maradnék,
nem keresnének a mindenség vágyai.

“Már csak…” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. "Már csak egy könnyed költemény,
    mire a lelkem esetlen vágyik,
    melyben ott csillog végre a remény,
    libikóka billen s ide-oda játszik,"- Gratulálok versedhez: Maria

  2. "már csak a fény, mit megragadnék,
    ha puhán felém csapnának szárnyai,
    tisztán, égve soraimban maradnék,
    nem keresnének a mindenség vágyai."

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!