A korlát, meg a rozsda

A korlát, meg a rozsda

A fehér korlátot rágja a rozsda
Fogait mereszti bele, habzsolja
Reccsenés, ropogás kálváriáját
Játsza el a kora reggeli szélben.

De a korlát még tűri, ezt elbírja
Még talán az élvezetet is látom
Megbúsult szemein, nincs most egyedül
Legalább addig sem önmaga társa

Majd fehérségét elhagyva borul a
Földre, porhad össze, fura vigyorral
Rátalált egy kiútra most a körből
Többet nem lesz támasz, csak boldog semmi…

2020.06.06.

“A korlát, meg a rozsda” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!