Az elkövetkezendőt…

Az elkövetkezendőt…

Csak rám nézett.
Édes szelídséggel felém lépett,,
megsímogatván arcomat.
Még egyszer átölelt.

„Nem engedlek.” Szólt.
Ám búcsúzni kellett újra.
Már felnőttként, könnyek nélkül.
Miközben majd megszakadt érte a szívem.

„Elment már a vonat.”
Próbálta nevetve mondani.
De szemeinek tükreiben könnyfátyol született,
s még gombolgatva ingem rám nézett.

Két kezét mellkasomra téve,
csak bánatosan – Csendesen.
Óh hogy megállítottam volna akkor az időt.
Egy pillanatra csak;

Melyben elmondjam mennyire szeretem.
De nem kellett.
Ö megcsókolt homlokomon,
szemeimet, arcomat, ajkamon.

Tudván éreztük mindketten ezt.
Ám néha oly jólesik hallani,
miként balzsamozzák szívünket szavai…
Azután még pár régi mozdulat.

Kalap, kabát, sapka és cipő.
Kulcsok csörgése, egy pohár víznek
friss hűvössége apró kortyokban.
Bezárva, kettőre fordítva tegnapnak édes éjjelét.

Ma reggelnek hűs harmatát.
Szerelmes pillanatoknak vágyait.
Hinni újra – Várni…
Az elkövetkezendőt.

Soltszentimre; 2002. Március 2. Szombat.