A STATISZTA

A STATISZTA

Álmaimban ezt alkottam én:
újra fiatal tölgy lett a vén,
megint folyóba gyűlt a tenger,
és sejtté osztódott az ember.

A szürke távolság égszínkék,
ismét énekelnek a cinkék,
nem fuldokol a bénult uszony,
amit majd kell, azt még nem tudom.

Simulnak bőrömön a ráncok,
inkább simogatok, nem bántok.
A tervek csordultig reménnyel,
még nem él, aki majd felnégyel.

Visszafelé ketyeg az idő,
kudarcom most véghezvihető.
Amit széttörtem, az újra ép,
a lábnyomom lábnyomomba lép.

De fölébreszt az, mint minden reggel,
akivel minden este lefekszel.
Vállamat megrázza a valóság;
amiket álmodtam, mind csalókák.

Nincs égszínkék a szürkeség helyett;
az isten páholyban foglalt helyet
magának, hogy élvezze a végét
e színjátéknak, hiszen a részét

már kezdettől kivette belőle,
és nekem nem volt hova előle
bújnom. – Egyszer hősnek hittem magam,
máskor önként meghajtottam nyakam,

de jelentősége ennek nem volt;
az égen így is nőtt, s fogyott a hold.
E darabban csak statiszta voltam,
pedig a főszerepről álmodtam.