Fényem, árnyékot vet…

Fényem, árnyékot vet…

Amióta élek, fényem árnyékot vet a földre,
Emberek észreveszik, látom: borzadnak hőkölve…
Félek én, mint édesanyját vesztett kis kölyök…
Már egyedül vagyok, minek, kinek hőbörgők?

Ráemelem másokra arcomat… őszinte tekintetű.
Emberek! Nagyon rosszul látjátok! Nem én vagyok a tetű…
Bennem csak támad, régi gondolat… Persze milyen emlékű?

Úgy születtem, hogy lettem fénye csak követte gyermek,
De a fényeim bárhol voltam, árnyékot vetettek…
Remény sem gyógyította elmorzsolódott lelkemet,
Amikor esténként a hold is hozott üzenetet…

A holdsugár a régi fényével hozta az égi üzenetet,
Égből hozott reménnyel kellene így gyógyítani a lelkemet?
Az esti árnyékban mindenen látszik, hogy leharcolt a teremtmény,
De besötétedik, és így hogyan vet áldott árnyat, a friss remény?

Remény a reménytelenségben…
Reménytelenség a reményben…
Árnyak játéka a fényben…
Fény, az árnyékok ölében…

Fényjáték…
Árnyjáték…
Hozadék?

Vecsés, 2015. december 13. – Kustra Ferenc

“Fényem, árnyékot vet…” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Margitusin kedves, köszönöm, hoigy voltál itt, a véleményedet és, hogy a művemet elgondolkodtatónak is tartod!
    Köszönöm a "remek" minősítésedet és, hogy szívből, elismeréssel gratuláltál.
    Üdv/Feri

  2. Kedves Feri!
    Fény nélkül nincs élet sem árnyék!
    Borúra mindig jő egy kis derű és így múlik el az életünk!
    Tetszéssel olvastam elgondolkodtató soraidat.
    Remekedhez szívből elismeréssel gratulálok!
    Szeretettel: Margit

  3. "Remény a reménytelenségben…
    Reménytelenség a reményben…
    Árnyak játéka a fényben…
    Fény, az árnyékok ölében…"

    Ellentétes jelentésű szavaid kihangsúlyozzák a bizonytalanságot.

    Szeretettel: Rita:]

  4. Kedves Feri !

    A remyény tart minket az utolsó percig,remény nélkül nincs élet.
    Remény tartja a betegeket,szegényeket,óhajtozó sziveket.
    Szivböl gratulálok versedhez
    Tibor

Szólj hozzá!