Sírnál állva

Sírnál állva
.
Még mindig fáj, ha törik tükre a nyárnak
és szívet szaggat, ha látom,
aprócska gondolat-szilánkjai
által ejtett, seb-időt…
Mert kihez is beszél az, kinek kivágták a nyelvét?
Aki süket már, mint a Föld,
kihez is szólhat?
És kire hallgat?
Aki az anyatejben nem vél mást
felfedezni, mint valami dekódolatlan álmot…
Zörejt, ha a bordaterpesz mellkasba nyit
különös utakat a szívig!
És úgy, egyáltalán! -Mit is jelent a szív?
Mi a szív? -Mi az, hogy lélek?
Hontalan és enervált izom összehúzódások
számlálhatatlan, értelmezhetetlen
algoritmusa?
Az ég és a világűr
közös, fákban felcseperedő évgyűrűiben?
Ahol az idő is csak értelmetlen, pilátusi döntés!
Ahol a mezők sósavfelhőktől égnek sárgává,
ahol a létek, csak cikornyás szólamok,
Ahol az Élet ezredek óta kér magára
büntetésül némi tiszta csendet,
ahol már a csillaghullások néma és fényes
kiáltásai is embert szülnek a fagyzugokban,
ahol a testvéri szeretet barlangrendszerét
valami bölényábrázolás csúfítja el
és az emberi, ám faragatlan arcok
mögött leröhöghet a júniusi Hold!
Ahol álmokat szakít egy érzés,
ahol világokat teremtve hullik atomjaira a bánat…
…Nos…én ott vagyok felszentelt papodként…
Én kántálom hangodon
kék pillantásod nemes fényét!
Én őrzöm mozdulatlan moccanásaid
minden gyönyörűségét!
Te vagy az, aki én sohasem lehettem,
mert az lett a sorsom, hogy Rád emlékezzek
Testvéröcsém!

2020.06.06