A legkisebb hiú

Összes megtekintés: 45 

A legkisebb hiú

Most meg
felelni szeretnék
a normatíváknak.
Konkrétabban az elvárásainak, a kerek e világnak.
Hogy én leszek a legkisebb hiú,
egy szerencsétlenséget megyek, kipróbálok,
mozgalmas élettel töltöm meg az éveket,
sem lábat, sem mást se nem lóbálok.
Hajtok, de szigorúan, csakis magam –
kiorigamiozok belőlem egy ejhát,
egy tőgy-meleg hölgyet kajtatok magamnak,
aki ha ellát
minden jóval,
boldogság-kankóval,
bankbóll vett bankóval.

Csak remények maradnak,
kemény lesz magadnak,
ha feléled
a pénzed,
sosem lesz
szabadnap…

Ha akasztófára kerülök érte,
kifaragom a fejfát.
Megásom a gödröt, amibe temetnek,
s egy betúrógépet bérelek, mit előre fizetek.
A gyászbeszédemet is Tenmagamnak írom,
s magam trágyázom a gyomokat,
mik nőnek a síron,
visszakísértek majd,
ha meg – vagy csak szimplán idéznek,
eszméletlen, hogy képzeletben
pár nüansznyit élek.

Egy lelkipásztor
vert ki párszor
(ha ez nem gusztustalan)
(a templomból)
hogy ne hitetlenkedjek itt a láb alatt,
de már szabad
visszajárnom hinni,
csak eleget kell inni.
De könnyű a könnycsatornába folytani
a bút!
Egyenrangú kereszteződésbe torkollik az út,
ahol a szabályok szerint a jobbaknak van elsőbbsége,
én meg örülhetek, ha nem trollnak félre.
Tesznek rám és én is teszek rájuk.
Nekem az agyam jár,
nekik a szájuk.
De mivel ők a hangosabbak,
maradok megint egyedül magamnak.
Inaim feszülnek,
remegnek, szakadnak.
Szakadék előttük,
afelé haladnak,
ez a sors,
mi, ha bal, gyors,
a szerencse forog.
El.
Ez egy jel.

“A legkisebb hiú” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!