Tavak gerincén
Tavak gerincén megborzong a nád
ott kóborlok
magányosan,
s az ég rám fekszik
gyászosan
s a Hold nem mutatkozik
csakazértsem, haragosan…
A Föld gyászol,
vele kőszén-tavak
buzgón engem is
biztatnak,
de gondolatom felidézi
habfinom testedet,
bőröd lobbanása
lehelet-lelked tisztasága
ott lebeg,
mint sarki fény
az éjben…
a Föld gyászol,
lehet, engem figyel
Ámor,
hogy elrontsa játékom.
a tavak kihaltak,
de újból a légből elkaplak,
csókom lobogna, mint
zászló,
nem törődöm semmivel
mikor levegő után kapkodok,
úgy érzem, ajkadba
harapok,
kemény húsú testeden
maradok,
míg csókok veszte
andalog
a hold fellegét most gyűri le,
a test, a táj, a tó
kihalt…
a nád cirógatja arcomat,
azt hiszem, te vagy!
mikor a vízen megborzong
a nád
tündért álmodok,
nem lehet az más,
csakis te vagy!
74. okt.
Köszi Robi a véleményed!
Üdv:Gusztáv
Gyönyörű költemény ! 🙂
Hálás köszönet,kedves Éva!Vége-hossza nem lesz!Üdvözöllek!Gugi
Csodálatos szép szerelmes vers a gyűjteményből… Mi boldogan olvassuk valamennyit! Szeretettel: Éva
Kedves Melinda!Olyan kedves vagy, még visszajársz olvasni a versem?A legnagyobb elismerés!!! Hála Neked! Gugi
Gugi!
Visszajárok gyönyörködni versedhez. Ámor nyila igencsak eltalált annak idején.
Gratulálok szívből!
Örvendek neked,kedves Rita! Minden szavad egy biztatás!Köszönöm:Gugi
"a nád cirógatja arcomat,
azt hiszem, te vagy!"
Érzelemgazdag, szép vers.
Szeretettel: Rita:]