Magányos templom
Áll egy templom a kis domb tetején,
Körötte rég elhervadt a vetemény.
Elhagyták régen, az enyészeté lett.
A zord idő játszmáján ő vesztett.
Az omladozó falakon málló vakolat,
Bentről már látni az éji csillagokat.
Az oltár hajdani fénye elkopott,
Ahogy a hívők nyája elfogyott.
A feszület leesett és eltörött,
Szószékből a prédikáció elszökött.
Üresen konganak a falak,
Hangosan kárognak a varjak.
Foghíjasan kopottak a széksorok.
Lemállottak a falakról a képsorok.
Hol szép ikon volt, most penész,
Délutáni álmában őzsuta heverész.
A temetőt sűrű gaz befedte,
Az eltelt idő homálya elfeledte.
Nem állnak már a fejfák,
Némán hajladoznak a cserfák.
Magányos templom áll haldokolva,
Senki sem jár oda gyalogolva.
Hitehagyottan hirdeti az igét
Csendben felemlegeti a sok hívét.
Szép vers, nagyszerűen leírva a magányos, elhagyott táj.
Bár a téma eléggé szomorú és lehangoló, mégis nagyon tetszett a vers adta hangulat és maga a vers is.(f)