Éji csend

Összes megtekintés: 37 

Éji csend

torzszülött fák lebegését
nézem
az éji csendben,
gyászos karjait harapdálja
a holdsugár,
magánytól lombtalanodnak
a búskomor fák..
meghal az ősz- varázs…
eltűnik a csókkalfűtött
mikroklíma
édes, haj-borzoló
őszi szellő… a messzeség elorozza!

a csend sosem kínzott,
de hiába gondolok léptedre,
holt ág koppan a kövön,
mert messze vagy…
a csend sosem fájt ily nagyon,
ha elordítom magam,
a messzeség csillagok közt
röhög…
a csend, mit csókokkal
zajtalanítottunk,
most járványként futtatja
lelkemet,
ahová kényszerből megyek,
hiányzol,
csak a magány
máglyatüze lángol

Beszterce.1975 nov.

“Éji csend” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Melinda,kedves!Ez sem egy sikeres versem,de a szomorúság végigkísérte azt az időszakomat.
    Köszi a figyelmedet!
    Üdvözöllek ,szeretettel:Gugi

Szólj hozzá!