Megvénültem
Mikor még zsenge zsurmó voltam,
a világ tarka volt és mesés…
Megvénültem.Való-szürke lett,
száz csalódás lepi, s tévedés.
A könyörtelen Idő rozsdás foga
mélyen vértelen húsomba váj,
szívem minden halk dobbanása
szörnyen hasogat és nagyon fáj.
Letűnt évek zord súlya alatt
meszes gerincem némán roppan,
agyamban kereng egy gondolat
hová tűnt az ifjúság, hol van?
Elszáradt, lehullott szép szirma
s nyers kék ködben a garázda szél
felkapta mindet és helyükbe
a halál magvát veti a tél.
'20. szeptember 24.
Köszönöm Ica, hogy olvastál, üdvözöllek a megújult honlapon, a régi verseim között.
;)riston
Szép a versed, csak szomorú, de egyszer szembe kell nézni ezzel is.
szeretettel voltam(l)
Ica
Kedves[color=#9900ff] Marika, József[/color] és [color=#9900ff]Rita![/color]
Vizitálásotokat megköszönöm, és a hozzászólásokat hasonlóképpen.
;)riston (f) (l)
"szívem minden halk dobbanása
szörnyen hasogat és nagyon fáj."
Szeretettel, megértéssel és egyetértéssel olvastam versed.
Rita:]
Kedves Ágoston!
Keserűen is nagyon szép!
József
"Elszáradt, lehullott szép szirma"
Igen, az ifjúság olyan hamar tovatűnik. Szép soraidnál szívesen időztem. Gratulálok versedhez!
Szeretettel: Marika