A Parkban
Ülök a parkban.
Mindenki lábát szedi,
majd nyakát szegi
úgy siet.
Járdák kövezve jobbra, balra,
de ha útja arra visz, merre
nem az ösvény, de
a láb akarja,
átgázol sövényen, gyepen, virágon,
mindenen az égvilágon
mi szembe jön.
Felfelé tekintve
tán rosszallón nézek,
ám lenézve, mindent elnézek.
Az út arra visz,
merre lábak nyoma járt már.
Nem kerülővel, a járdán,
hanem átvágva tűz-vízen,
amerre a józan ész visz el.
Ó Tervező!
Te nem ültél itt, hol én vagyok?
Nem álmodtál több padot,
rövidebb utat?
Szemed emberi ésszel
nem kutat
mielőtt tervezel teret, utat?
Most jöhet majd
a második felvonás,
hol az építő gyepet ás,
s új követ helyez.
Jól látod, ilyen hely ez!
Kell a sok park, az jó nagyon,
de átrajzolja azt majd
lábak nyoma,
s új utakat kell
megalkotni fentről.
Mert jól látszik az,
hogy másképp lépnek,
éreznek, élnek, járnak lentről,
tova.
Nagyszerű pergésű vers, és jó mondanivalóval. A döntések nem igazán ésszerűek, de mit tehetünk mi? :S hát észrevesszük… Gratulálok! Éva
Kedves Rita, Zsuzsa, József! Nagyon köszönöm kedves szavaitokat! Örülök, hogy gondolatot ébresztett versem, s hogy tetszik Nektek. 🙂
Kedves Krisztina! Remek vers! Valóban meg kellene néha állnunk!
József
Ez a mai világra nagyon találó vers, mert lassan már azt is előírják fentről, hogy az ember hogy vegyen levegőt…
A tervezésekkel tényleg sok baj van, egyáltalán nem ésszerűek.
Tetszéssel olvastam, Zsuzsa. 😉
Érdekes eszmefuttatás. Sajnos én is tapasztaltam, hogy az embereknek "muszáj" átgázolni mindenen, hiába a járda, ahol mehetnének, mint ha az a néhány lépés bármit is számítana.
Szeretettel: Rita(f)