Ballada a mennyei poggyászról

Összes megtekintés: 41 

Ballada a mennyei poggyászról

Mesterem és néhai barátom, Faludy György emlékének

akár csak therisz a dolgát
nem hagyhatta ő se másra
akkor is ha nem vetettek
rá különösebben ügyet
úgy késztetve magát mindig
az emberi akarásra
hogy ajándékul a múzsák
dobják rá ólmos könnyüket

kit én mindig csodálattal
olvastam hallgattam és láttam
kit meg a gondolataim
máig gyakran megkeresnek
ki hol papírra hol fejbe
vetette le tanúságnak
amit mások említésre
nem tartottak érdemesnek

kinek fajtáját gyakran az
ítélőszék elő citálnak
aki minden kérdést fel mer
tenni mit ember feltehet
ki életét fogolyként sem
érezte soha sivárnak
úgy szőve verseit és a
világmegváltó terveket

mikor a testén a férgek
újabb sebet és lyukat rágtak
újult erővel és hittel
neki az újabb robotnak
amíg a legújabb eszmék
újra a nyakára hágtak
mégsem érezte magában
az igenlést elkopottnak

remélve hogy idővel a
nagy titokra majd ráakad
nem szégyellve gyengédségét
a bűnét és a hibáját
öt kontinensen olvasva
végig a könyvtárakat
gondosan elkerülve az
élet unott harmóniáját

világvándornak lenni nem
borzadt ahogy nem is fázott
mintha otthon mindenhol és
mintha sehol nem is volna
aki volt hogy három napig
nem ivott és vacsorázott
egy költői gondolatért
mindent messze félretolva

akit csak csodálni tudtam
én közelről és távolról
ki soha nem volt hajlandó
lemondani a szerepről
halottairól szólva egy hangyáról
vagy az őszi záporról
vagy épp a kék vitorlaként
álló alkonyi hegyekről

kinek nevét helyesen le
a halálában sem írták
kiben mindig a mesterem
és a nevelőmet láttam
annál jobban minél inkább
pocskondiázták és szidták
ki az örömöt hordozta
mindig szeme olajában

kinek a világnézete
világosabb volt a napnál
rá nem véve magát soha
még a jóért sem a rosszra
kinek élete hosszabb volt
a leghosszabb datolyamagnál
nevetve az aranyifjakra
zsebmetszőkre és zsoldosokra

kinek titkát hiába is
kutatták hiába is keresték
kit hiába üldöztek el
hiába állítottak félre
hogy sötétzárkákban teljenek
el vele a hosszú esték
el sem követett bűneiért
állítva csak pellengérre

ki megjárta a poklokat
és ahogy a félvilágot
kinek kezét jól emlékszem
hogy szorítottam és fogtam
ki fel a tehetségével
életében sosem vágott
kinek a senki balladáját
olvasva többször felzokogtam

érezve ahogy a csoda
megcsókolja a homlokom
miközben át a lelkemen
maga a költészet fütyült
ami aztán mentsváram lett
a tornyom és az otthonom
de persze hasonlót írnom
még azóta sem sikerült

nem is tudtam valójában
hogy el engem akkor mi tölt
hogy meg akkor mi szólított
hogy meg akkor mi legyintett
csak ittam a szavakat mint
villon a rumot és a likőrt
tudva hogy a tehetségem
nem ér egy árva fityinget

nem felejtve el azt a sok
évvel ezelőtti élményt
hogy az magához láncoljon
és el többé ne eresszen
verset írva tőle lopva
a sorokat rablóvezérként
hogy sokáig minden művem
csak a piszkos mélybe vesszen

érezve hogy tehetségem
még nagyon kevés és lanyha
hogy sokszor csak a pokolra
kívánjam én az egészet
nem vágyva se koszorúra
se serlegre se aranyra
mégis ő volt aki nem egy
írásomba belenézett

míg bennem a szégyenérzet
és a félelem sziszegett
bennem aki úgy éreztem
hogy eddig senki nem értett
mégis ő volt ki elsőként
akkor nem fújt rám hideget
hogy levetkőztesse velem
egy életre a szemérmet

ő volt aki kínpadra nem
akart szavaimért ítélni
úgy érezve lelki társként
engem elfogad és megért
hogy kezemből a tollamat
ne hagyjam többé kitépni
holmi ócska papagájként
rikácsolva a rézfillérekért

érezve hogy a szavai
képemet veresre festik
mikkel enyhítette bennem
a költői panaszokat
miket elhallgattam volna
én a kezdő egész napestig
hogy mára már egy-egy díjra
cseréljem a lyukas garasokat

Móritz Mátyás
2020. Szeptember 22. Kedd
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!