Az önimádat

Lezárt az est, szomorú sóhajok
esti mesét már rég elolvasták,
és egy-egy kora esti alkonyon
csillagporosan elszállt a bánat.

Jövője nincs, sorsa eldöntve rég,
nem is él tán szívében már a hit,
hogy nyirkos völgyek mártír virága
csókolja egyre a folyó habjait.

Minden sóhaja csak partig ér el
könnye sincs , hogy gyorsan
kicsorduljon, boldogtalan világban,
s onnan vissza többé sose jöjjön.

Egyedül él, és ha ritka napokban
melléje szegődik egy régi barátja,
azt is csak saját tükör felületén,
nem élőn, csak visszaverődve látja.

S a tükörkép a valóság kolonca
nincs lelke, amin a tükör elmulat
képzelettel játszó intelem csak,
nem érzés, csak csaló mozdulat.

A tó esténként ezt is elszenvedi
amit lát, mindent önmagában tart,
ezért vigyázza féltve partjait
szeretnie kell nagyon önmagát.

“Az önimádat” bejegyzéshez 14 hozzászólás

  1. Kedves Babu!

    Érzésekben gazdag soraid örömmel olvastam.

    “S a tükörkép a valóság kolonca
    nincs lelke, amin a tükör elmulat
    képzelettel játszó intelem csak,”

    Elgondolkodtató a versed.
    Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!