…Mert mostan velejéig bolond e Világ én körülöttem. Törvények, emberi méltóság ma semmit sem érthetnek kókler-szánalmas kis ügyekből állnak építkezések s ahol eddig aszfaltozott járda állt – most vak makadámút virít. Hóbortos alku-ámítások következetességeit magyarázzák egyre vehemensebben többen, de egyiknek sincs mersze, hogy ember-tömegek elé kimenve tenni s cselekedni tudjanak. Hátat-fordítás szándékos közöny-kora elkövetkezett.
Bűzös egérlyuk kórházakban sírnak a betegek, hiszen minden valamirevaló pénz magánszektorokba megy. Akik gyógyulnának előbb – biztos, ami biztos alapon -, borsos árakon inkább végrendeletet fabrikálnak: hisz tudhatják mindannyian a műtőasztalról félreértett, orvosi műhibák jogán bármikor tepsibe kerülhetnek. S ha volt is felelősség az adott orvos Pilátusként viselkedik, mikor életmentő felelősség már nem az övé.
A valódi, legfontosabb, szükséges ügyekről ma szándékosan lecsúsztak a szemek melyek helyette cikáznak hazugságból még nagyobb, ordítóbb hazugságokba s már az éjszaka sem dajkálhat árva csecsemőt: a totális, idióta köd mindenkit betapaszt. Néhány nap csupán s akik benne járkálnak üledékek csinos kis halmaiban észre se veszik, hogy róluk szólnak a hírek.
Újabb csicsergő kanárikat tesznek meg társműsorvezetőknek, akiknek csupán újabb ígérgetős-puccos karrierek, hírnevek felé kacsintgatna szemük, de odabent még mindig üresfejű lótyóknak számítanak. – A városban mindenütt patkányszag terjeng, s nem csupán metafora-értelemben; hullaszagú nyomokat majd tehermentesíti a Duna! – Senki sem lehet annyira bátor-merész, hogy önként nézzen végre önmagába és kijelentse ország-világ előtt: – Hibáztam! Mind hibáztunk!