Terhek

Karcsú ujjakként matatnak hajamba
indái, a Nap felé kúszó szőlőnek,
halott levelek perdülnek, arany és barna,
a korhadt szagot párolgó anyaföldre.
A levetkezett tőkék reszketve állnak,
édes terhükkel duzzadva rakottan,
a hamvas gyümölcs édes íze
számba kúszik, vérként színezve fogamat.

Gyűlnek veszteségeink, riadtan számoljuk
őket, de míg számon tartjuk, bennünk él,
s ha olykor felhő is takarja az eget előlünk,
a szél fútta emlék lassan ködbe vész…

“Terhek” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Évike! Gyönyörű költői képpel indítottad a versed. A tőke terhe és az ember lelkében gyülemlő teher közötti párhuzamod csodás egységben. Emitt édes, aztán az embernél teher még feledésbe nem merül. Ritkán olvasni ilyen rövid, tartalmas, szép képekkel írt alkotást. Szívvel gratulálok. Élmény volt olvasni! Éva

  2. Kedves Éva !
    A két versszakod párhuzama egyértelmű, bár nem mondja ki de én úgy érzem, van közös vonás benne. Az első részben a tőkéb duzzadó szólószemek várják a megszabadítást, míg a másodikban az emberi veszteség terhe vár szabadításra. Ezért hát a megkapó címválasztás is.
    Nagyon tetszik a versed.
    Szeretettel gratulálok, Zsófia.

  3. “Gyűlnek veszteségeink, riadtan számoljuk
    őket, de míg számon tartjuk, bennünk él”

    Így igaz.

    Szeretettel és egyetértéssel olvastam.

    Rita🍁🌾🌺

Szólj hozzá!