A különbség, hogy én nem csak tudom: át is érzem, hogy közkórházak mellékhelységeiben ősidők kezdete óta elfogyott a vécépapír, és hogy mindig szükséges egy-egy nagymenő hollywoodi filmcsillag aki jó szándékkal bevásárol a közösbe, vagy éppen milliós tiszteletdíját, mint önsegélyező gyorssegélyt azonnal felajánlja. Ennél már legaljább kupec-ország ritkán, ha létezik, hogy még tán a pokol is kellemesebb, komfortosabb hely lehet, mint akár a sürgősségi, ahol másodpercenként halnak meg emberek.
Egy biztos: ostoba, tettre kész fontoskodások kísérlet-korszaka régen lejárt; minek is kellene búlohasztó, olcsó vigasz mikor minden olcsó, alamizsna-ígéret groteszk-grimasz, s ál-tükör. A jó, birka-nép majd csak beveszi s el is hiszi minduntalan rá kell döbbenni a szomorú valóra; itt tartós fejlődés, változás talán már nem is lesz soha!
Mert az nem lehet, hogy aszfaltozott utakat felszednek a járhatóság érdekében, míg kocsik tengelye, lengéscsillapítója tropára megy. Nem csupán emberi – de mulasztási hiba is. Hogy a közoktatás színvonala a béka feneke alatt mélyen csücsül, s hogy kirívó, büszke érdem immár hogy kettő meg kettő gyakorta öt. Öntörvényű spirál-tereken öklömnyi patkányok hemzsegnek romantikusan, s talán még sanzonokat is énekelnek ha rájuk süt dunai holdvilágos éjszaka.
S míg kellőn forognak tiszavirág-életű hírnevek, ötperces-karrierek „egyesek” luxusélete is mókuskerekeken pereg. Tenyerekhez hozzászoktatott, jól csengő kenőpénzekkel fizetnek mindenütt, hogy a bizalmas, mocskos titkok még véletlen se szagolhassanak napvilágot, s kiről már messziről szaglik Armani-öltönye, Dolce-kabátja, Winston-nyakéke azt tárt karokkal fogadja kiszolgáló, talpnyaló személyzete. – Mert immár gyászolni illene ugatva s üvöltőn, vagy meghunyászkodva csendben tűrni?!