A szenvedélyek
Magamon mosolyogtam úgy harmincöt évesen,
amikor kínoktól csoszogva vonszoltam magam,
hiszen engem kísért mások sajnálata, tekintete,
s nem tudták, bennem lángolnak a szenvedélyek.
Mint vad lovak dübörgő patáinak dobogása,
úgy verte fel csendemet, nappalomat, éjszakámat,
szilaj vágtában dübörgött bennem a vágy, az élet,
pedig elszállni készült belőlem minden reményem.
Annyi év elteltével csitultak a szenvedélyek,
megbecsültek volna, vagy veszni látták jövőmet,
én készültem a folytatásra, s nem a hanyatlásra,
őrizni lángját, hevét ölelésnek, csókolásnak.
Állapotom rohamosan romlott, egész testem sajgott,
minden vágyam, álmom már veszni látszott,
célt találtam, másokat szolgálni, dolgoztam keményen,
merev tagjaimat tornáztattam kínokkal, de reménnyel.
Te, aki ismersz, tudod a változást, lépésem már katonás,
bennem látod az élni akarást, folyton cselekvő bizakodást,
a megtalált önbecsülést, az életörömöt, szeretetét,
a lelkesen végzett munkát, s páromhoz a ragaszkodást.
Nem dicsekvések sorai ezek, neked üzenem,
legyenek álmaid, vágyaid, ezekért neked kell tenned,
vállald fel a fájdalmakat, a terheket vállaidról tedd le,
nyerhetsz reménytelen csatát, de szeresd az életet!