Halottak napjára

Tartozom egy vádbeszéddel.
Régóta hordozom szívemben.
Amiért s ahogy itt hagytál
Februári-fagyos estén, pedig
az ajtón dörömbölt a tavasz.
Csendet ütött az őrzőgép fogtam
a kezed, s számoltam infuziócseppeket.
Anyám. Hallod?
Fehér-ruhába-bújt ember voltam
kinek hite, s hivatása visszaadni
mit elvett a kór, a gyógyuló érzést,
hogy újra képes mindenre a
kiszakadt világból…
S jött egy pillanat. Vádolom magam…
Beszökött.
Csontos-hideg kezével
simogatta arcodat.
Én csak álltam az ágyad mellett,
s némán tűrtem
hogy felnőtté váljak…

“Halottak napjára” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!