A feledés hegyén

Összes megtekintés: 45 

A feledés hegyén

kiknek mosolya a napod be álmodban aranyozza
kiknek újjászületni nem tudom hogy lenne-e kedve
akik nélkül úgy érzed hogy nincsen vége nincsen hossza
harcodnak az emlékükkel eggyé és boggá meredve
kiknek szeme előtt több cél itt a földön már nem lebeg
kik nem tudjuk hogy hol járnak és nem tudjuk milyen távol
kiknek a sóhaját most visszahullatják mind a fellegek
megpróbálva szabadulni az idő futóhomokjától

kikben több világmegváltó gondolat többé nem pattan
kikért rajtad kívül lehet másnak a szeme sem rebben
nem érdekelve hogy rájuk sorsomat hányszor aggattam
ami úgy tör rám nélkülük minden nap lidércesebben
kiknek titka mások előtt takarva és rejtve marad
akikért még annyi mindent meg kell tenned el kell végezz
elűzve a havas szelet elűzve a hollóhadat
remélve hogy a sok álmuk nem az éhes varjaké lesz

kik többé nem válaszolnak és kik többé nem kérdenek
akik nélkül baljósabbnak érzem a mennyet felettem
remélve hogy ha lassan is de egyszer kifehérlenek
a sötétségek amik úgy szaggatnak eszeveszetten
kiknek szavai nem adnak az istennek már hatalmat
kik el többé nem játszhatják kik többé el nem veszthetik
kiknek vérét úgy frissíti fel e napon most a harmat
hogy elhiszed a temető fáinak karját ők rezgetik

kik előtt fejet hajtva úgy állsz fáradtan és öregen
keresve csak a hozzájuk visszavezető fényhidat
megpróbálva túllátni a tornyosuló ködtömegen
érezve a légüres tér tompítja a mozdulataidat
akik helyett te hiszed már reménnyel telve naivan
hogy testedből majd gyorsabban hűl ki a köd és a pára
keresve a gyöngyeiket az idő hullámaiban
hogy szabaddá tehesd őket legalább egy éjszakára

őket kiknek a vállára én is a fejem hajtanám
hogy ledőljön az elmúlás minden monstruma és szobra
kik árnyékká lettek csukott szemhéjam vaksötét falán
akikért most úgy szorítom kezeimet összefogva
akik miatt úgy érzed a fájás megint beléd mászik
akik nélkül úgy érzed már semmi sem lehet többé kerek
és hogy a bezárult ajtó helyett nem nyílik már másik
hogy ne kelljen lehánynod a hiányukról a földréteget

kik százszor hitték szabadnak és százszor hitték öröknek
életüket ami fölött isten tudja hogy ki döntött
összegyűrve jövőjüket egyetlen kis szürke rögnek
hogy a könnyeiddel itasd a sok szikkadt sárgöröngyöt
akikkel a sors úgy bánt el igazságtalanul és rútul
akik miatt most a földbe gyökeret ver mindkét lábad
úgy érezve sóhajodtól a homlokod is bezúdul
könnyeidből öntve versed szobrodat vagy az imádat

halálukra rajtad kívül magyarázatot senki nem kér
kiknek teste elszóratott elásatott és megtöretett
kiknek érintése nem lesz többé lágyabb a selyemnél
hogy a kezünkbe adhassák a mennybefutó kötelet
remélve hogy nem hiába szégyellem nem hiába bánom
hogy sokszor csak tágítani voltam képes a holtterem
nem taposva csak az ördög fektette terrakottákon
hogy lezárni még nem tudtam a felhúzott revolverem

megtanulni elfogadni a nyakamba szakadt rosszat
hogy gyilkosom ne lehessen minden nap a bizonyosság
fölöttük merengve nem is számolva hány óra hosszat
kiknek a kóbor tavaszok illatuk hiába hozzák
hogy hitem beárnyékolni ne tudják a magas falak
hogy semmissé ne tehessék a végzetet a kezdetek
miközben mint a mágnestől megbűvölt sötét vasdarab
a feledés hegyén veled együtt most értük reszketek

Móritz Mátyás
2020. Október 31. Szombat
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!