Őszi éjjel öntudatlan,
ködtől, víztől elázottan,
falevél a földre pottyan,
enyészetté válik sorsa.
Emlékezik szép tavaszra,
csivitelő madarakra,
szikrázó napsütésre,
lágyan csurgó hűs esőre.
Tudja, ő már nem remélhet,
zöld levél ő újból nem lesz,
mégsem lázad, elfogadja
életútját végigjárta.
Földi élet sincsen másképp,
itt a napfény az ajándék,
fényesen délben izzik,
alkonyatkor ő kialszik.
Szomorú nem lesz tőle,
avart a szél összehordja,
egybeolvad társaival,
így múlunk el mindannyian.
Kedves Magdi!
A falevelek hullása nagyon szépen szimbolizálja az elmúlást. Az őszről ez jutott az eszembe.
Köszönöm figyelmedet! Melinda
Kedves Melinda!
Szomorú, de nagyn szép versedben, jól ábrázolod az élet múlandóságát,
Szeretettel gatulálok,
Magdi🍃🍂🍁🌾
„avart a szél összehordja,
egybeolvad társaival,
így múlunk el mindannyian.”
Szeretettel: Rita🌷