Compromissis indulgent

Összes megtekintés: 98 

Compromissis indulgent

Melancholia

a megalkuvás megint darabokra vet szét
míg bennem a jéggé fagyott tűz tovább lángol
a nyakamba kapaszkodva a reményvesztettség
várva hogy elfogyjon vagy felszálljon a pára
sejtjeimbe ivódott melankóliámról

várva azt kiből nehézség nélkül kiszedem
a választ mire a kérdést százszor feltettem
kinek nem lenne nehéz kereszt őrizetem
ki úgy terítené a sóhajom magára
bizonyítékként nyújtva be magát védelmemben

Submerso

előttem újabb hegy mit meg kellene másznom
nem mondva hogy az egészet a fene ette
belátva hogy nincs ideje már fabuláznom
a gyenge akarataimnak közepette

hogy magam lehessek a társam most a bajban
hogy tiszta lehessek a szememben és áldott
magamévá téve elásott kívánalmam
exhumálva magamból a hajlandóságot

hogy lerántsam magamról a halotti paplant
belátva hogy nincsen veszve és ködbe nem ment
hogy újra kiállhassam a kibírhatatlant
hogy el tovább ne odázzam a tűrhetetlent

hogy az eszem tovább ne rejtse el a markom
hogy megváltoztassák a világom az eszmék
hogy nem jó ha a lélegzetem visszatartom
hogy fel már csak a megfulladásom fedezzék

Delebit oblivio

felejtsd csak el amit eddig írtam és mondtam
amivel jól tudom hogy az agyadra mentem
a haragokká édesedő mámoromban
amibe egyre jobban belerészegedtem

mint akinek semmi sem szent semmi sem drága
szinte várva hogy kitől kapott újabb sebet
egyre többeket kívánva a másvilágra
kiknek a gerince ki nem egyenesedett

míg a hullámok összecsaptak mind felettem
mint akit semmi nem tud a felszínre dobni
a határokat áthágtam és lépegettem
magamtól nem akarva megmámorosodni

helyre nem is billenthettem nem is hozhattam
magam helyett másokra számítva az ügyben
míg a veszteségeim között motozgattam
hallgatva a szél hogy kutat a tetemükben

Sublatis ancoris

itt állok az életem újabb fordulóján
összetornyosulva a semmik és a mindek
megpróbálva megoldani a magam módján
a helyzetből ki úgy lesek és úgy tekintek

elfelejtve mit magam ellen összehordtam
hogy be a porok és a hamuk hogyan leptek
hogy ki volt akiben mélységesen csalódtam
meghagyva őket az örök emlékezetnek

akiktől jobb is ha messze eltávolodom
rájuk újabb stigmát és bélyeget nem ütve
kik egyengetni nem is akarták a sorom
kiknek csak a harag jutott rólam az eszükbe

akik a szememben mára már mind halottak
nem követve a hazugságaikat nyomon
amiket nekem össze és vissza makogtak
kikben nem fogódzhatott meg a csonthorgonyom

Resina

ilyen barátokat magamnak nem hazudok
mint ti ki rólam tudomást venni nem tudtok
rám zárva az ajtótokat és a kaputok
míg a hátam mögött cinkosként összesúgtok

kiket többnek nem is látok én csak férgeknek
kiket felelősségre vonnom nem is szabad
kik rólam ez egyetlen bűnösként mesélgetnek
kiknek az embersége egyre korhatagabb

kikkel úgy folytattam csak a parttalan vitát
nem tudva hogy nyelnem kellene vagy épp köpnöm
hogy bennük ne is merjem keresni a hibát
kik csak a földhöz vágni tudták vágni az én röptöm

kikről értekezhetnék még sokat és hosszan
kiknek a fajtája csak tör és zúz és tipor
várva csak hogy magam láthatatlanná balzsamozzam
kiktől jobban irtózom mint előtte bármikor

Harenae

veled én már nem harcolok és nem vitázom
újabb üres lapot teleírni nem nyitok
magam előtted már szét nem atomizálom
inkább magamon minden sebet meggyógyítok

ki a másikban a reményeket kioltod
akiben a jó szándék még csak nem is ritka
úgy vetve meg most is az emberi mivoltod
rád még csak szemet sem vetve és hunyorítva

nem is érdekel hogy épp mi jár a fejedben
kire a kérdéseimet hiába hánytam
hogy tovább hallgass a cinikus röhejedben
idegesítve magad egyenes arányban

a leveleimmel és minden pillanatban
mint valami piszkot szőnyeg alá seperve
hogy úgy nyeljen el a feledés mint egy katlan
nem maradva belőlem csak maréknyi pernye

Altum

amit a szemedre vetettem dehogy bánom
amik benned értelmet persze nem is kaptak
álmatlanul nem forgolódva az éjszakákon
mint akiben meg csak a haragok fogantak

hogy ne is tekints már vissza csak jó előre
magasról tojva rám és erre az egészre
az álszentségeddel ikerként összenőve
bűneiden terpeszkedve és heverészve

mint akinek nincsen se ideje se kedve
mint aki meg nem is érted és nem is szánod
az idegességedben tovább sisteregve
helyesnek vélve minden megnyilvánulásod

engem az elfelejtettek közé iktatva
míg az ünneplődet ránctalanná vasalod
igazad hazugságokkal bizonyítgatva
hogy istenléptékűnek láttasd a magasod

Ductus

hiába várod hogy a vonat elé fekszem
és hogy tovább aprózódom és zsugorodom
hogy beleőrülök majd és belebetegszem
belátva hogy semmi esélyem semmi jogom

hiába mondod hogy oda lett a varázsom
hogy hiába üzenek a sorsomnak hadat
és hogy pikírt minden kinyilatkoztatásom
hogy hiába vágyom a földi hatalmamat

hogy az sem segít majd aki eddig segített
hogy minden szárnyalásom majd a föld alá hull
és rakosgatom az építőköveimet
hogy te is egy nagyot rúgj belém búcsúzásul

és hogy kicsavard a kezeimből az adut
hogy úgy éljek én továbbra is csak a frászban
magamra lapátolva a port és a hamut
nem is reménykedve a vígabb folytatásban

Pediculus

nem várom el tőletek hogy megsirassatok
kiktől miért is számítanék én már jobbra
kik hogy védekezzetek még esélyt sem adok
úgy bámulva helyettetek a csillagokra

nem zárva el magam a megújulástól
míg bennem ti remélem vissza sosem zsongtok
kiket a pokolra kívántam én már párszor
kikre jót én már átmenetileg sem mondok

kik meg engem persze hogy most nem könnyeztettek
kik soha nem is voltatok igaz barátok
úgy maradtatok meg ti patkányok és tetvek
hogy értem egyszer se nyissátok ki a szátok

kik persze hogy nem tépitek most a hajatok
kiknek a megértését hiába is lesem
ártatlannak tisztának gondolva magatok
kikben csak a rosszakaróimat tisztelem

Defendere

hiába kérdeztelek téged százszor szépen
remélve a megértést benned megtalálom
hogy nem próbálod eltörölni az emlékem
mintha nem is léteznék ezen a világon

aki a szemedben láthatatlanná lettem
úgy lett benned a közöny is földmélyedésnyi
nem morzsolva egy könnyet sem szemüregedben
hogy meg se próbálj magaddal már szembenézni

hogy lenyeljem ez is csupán az élet rendje
hogy a mentőövet helyettem másnak dobod
hogy vastagon rám omoljon a semmi csendje
hogy minden úgy legyen ahogy azt kigondolod

ki a fajtádat én csak addig érdekeltem
míg megáshattad a sírom főnöki kedvvel
ki most minden undoromat megénekeltem
remélve holnap is emberként ébredek fel

Contritione pervalida

meg nem alkudva tudom a holnap szép lehet
ha pillantást nem a sötétségbe meresztek
sorsomhoz megtalálva a csillagképletet
ha magamat a hajamnál fogva kirántom
hogy tovább ne sokasodjanak a keresztek

hogy tovább a golgoták ne szaporodjanak
hogy több pilátus ne moshassa már a kezét
hogy le rólam az isteneim ne mondjanak
szőnyeg alá söpörve a csillagszilánkom
hogy ne vehesse semmi új a kezdetét

Móritz Mátyás
2020. Augusztus 20. Csütörtök
Budapest, Csepel

“Compromissis indulgent” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Mátyás!
    Nagyon nehéz verset tettél közszemlére!
    A tegnap is elolvastam és ma is ,de a címe után ítélve nem annyira “indulgent”.
    Maga a vers csodálatos a szerkesztésben, részekre osztva :NOTA BENE!
    A legjobban tetszett a “Contritione pervalida”,,[de ne szilánkokra]bár a “defendere is szép de ott támadó pozíció vettél,elégé merészen!
    A pedicullus valamennyire átmeneti állapot,amiből kivettem hogy nincsenek nagy reményeid. Szép,fájdalmas sorok!
    Mindenesetre in mediocris számomra :nagyon szép!
    Sok szeretettel gratulálok….Babu
    💞💞💞

Szólj hozzá!