Zakatol a szívem

Zakatol a szívem

Zakatol a szívem.
Régi emlékek árnyai közt
bolyongok szüntelen.
Pillanatok elhintett magjait keresem.
Miközben körbe fog lassan a csend.
Szenvedélyből – szenvedélybe.
Egyik cseppjéből a másikba hullámzik
létemnek tengere.
S megváltozott már oly sokszor
annak színe, felülete.
Ért vörös habokat.
Fájdalomnak szüntelen, szertelen ömlő – áradó
vérétől megfestve.
Volt haragos zöld – Zordon fekete.
Van tiszta kék… Gyengéd… Simogató.
Horgonyt vetett egész percekből alkotunk éveket.
Megélünk lelkünk mélyén édes történéseket.
És mi tartja össze még tükörvilágunk?
Bevallom nem tudom…
Zakatol a szívem.
Suhanok szélnek szárnyán tova… El.
Ám most talán újra megpihenhetek.
Felcserélve semmim, a mindenre.
Melyet csak megkapni lehet.
Félre simítva hajad füled mögé.
Szemedbe nézve.
Ragyogni – Élni, végtelen.
Végre kezemben érezni megformált jogom,
mindenhez, ami körülvesz…
Zakatol a szívem:
Akár örökké vágtató igaz – hű lovag.
Hát soha ne féld a múltad.
S ne féld a holnapokat…

Soltszentimre? 2002. december 22. Vasárnap.