Volt az élet! Kinevettem.
Volt a halál! Eltemettem.
Volt a fény! Árnyékká tettem!
Az árnyékot megmentettem.
Árnyékkal beszélgettem.
Szavára felébredtem,
Kérleltem a sötétségben,
Őszi égbolt szépségében.
Árnyék nem szólt, tova illant.
Szemében a fény megcsillant.
Néha eljön, árnyat villant,
Reményt hozón, visszapillant:
Van az élet, vigasztaló,
Szívünk mélyén álmodozó.
Van a halál, feloldozó,
Lelkünk mélyén szomorkodó.
Van a fény, oly közeledő,
Csillagok közt üzengető,
Életünket átölelő,
aranybarna, őszi felhő.
Van az árnyék, velem marad,
Nyomában a tél tél húz falat.
Megköszönöm, megölelem
Soha, többé nem engedem.
Van a remény, kezem nyújtom,
Ő majd elkísér az úton.
Bizonytalan sötétségben,
Álmok tarka kötényében.
Megpihenve – megértésben – .
Volt az élet! Kinevettem.
Volt a halál! Eltemettem.
Volt a fény! Árnyékká tettem!
Az árnyékot megmentettem.
Tetszett a versed párhuzama!
Szeretettel
Ica
“Van a remény, kezem nyújtom,
Ő majd elkísér az úton.”
Gratulálok versedhez!
Szeretettel: Marika🌼