Labores lunae

Összes megtekintés: 60 

Labores lunae

Szüleim emlékére

emlékezetem szűrőjén
át nyomok után kutatok
visszaidézve az énem
valaha volt legjobbikát
úgy ismétlődnek előttem
a kenetteljes mozdulatok
megrendülve állva ott hol
még az árnyék sem látszik át

emlékezve arra aki
a világot velem együtt úgy hagyta itt
hogy kérdéseimből nőjön
napról napra nagyobb halom
az arcává fakítva az
esőpászták maszatjait
hogy a morajló hangokat
nem lehet meg nem hallanom

úgy csapom a futamokra
rá a zongorafedelet
megérezve a közelgő
események átható szagát
nem tudva hogy az ajtóm rám
vajon mikor vetemedett
nézve csak a mozdulatlan
és parányi sivatagát

lemorzsolva az utolsó
rózsaszirmot is már végképp
érte kinek a szellemét
nem tudom még mi tartja itt
akár a homokóra a
halott évek üledékét
tengernek érezve magam
mely fölfalta a partjait

mint aki leplezetlenül
ráébredni későn kezdett
hogy kiérdemelje a nyílt
ellenszenvemet a közöny
a hangom is homályos lett
recsegő és fényevesztett
alig találva a saját
szavaimhoz is a közöm

a torkomba az óceán
kisíratlanul úgy rekedt
nem tudva helyénvalónak
mindezt milyen isten látta
viselve a nyomokat az
eltörölhetetleneket
hogy ami történt úgy vegyen
durván a birtokába

bármelyik órában zsarnok
önkényes tetszése szerint
és hogy az övé legyek van
hogy hozzá már indok sem kell
hogy sejtetve megérintsen
végigsimogatva megint
hogy mohó kézzel elvegye
a testemet a lelkemmel

az ormótlan kezét félre
sokszor hiába is lököm
érezve súlyát az égnek
a pokolnak és a ködnek
az árnyékok táncát nézve
a rozsdamarta tükrökön
és a szél tépte tapétát
miről a színek megszöktek

nem tudva bele mennyire
törtem össze és hibbantam
hogy hogyan kapok két lábra
és hogyan kapok erőre
feloldozhatatlanul a
halasztásban amit kaptam
hogy a földön vesztegeljek
valameddig egyelőre

remélve lesz idő mikor
minden akadályt megtörök
megtudva ki rontotta el
és hogy ki értette félre
vasabronccsal homlokomon
a vasszínű vizek fölött
lesve a vonagló arcom
eltorzult ellipszisére

a pokol fenekéről még
mélyebbre is van hogy röpít
akármennyit is agyalok
akármennyit is tervezek

nézve csak hogy szakadékká
az utam hogy öblösödik
honnan vádolva intenek
a pergamenbőrű kezek

bólogatva mindenkire
hogy köszönöm minden rendben
úgy emelve tekintetem
és úgy húzva ki a hátam
hogy tovább tántoroghassak
a spirális szédületben
az alattomos homályok
sárgalángú holdudvarában

nem tudva hogy mit várhatnék
el a sorstól teljes joggal
mielőtt az erőm fogytán
engem is majd agyonnyomna
úgy küzdve a tévutakon
a gúnyos szélrohamokkal
el innen csak valamerre
botorkálva találomra

hogy ne is érezzem hogy ne
is lássam és ne is halljam
előjogot nem keresve
árva fejjel a panaszban
hogy tapogató kézzel a
tárgyak rendjét meg ne zavarjam
az ajtót keresve amit
be egykor még én falaztam

mint aki elveszítette
a látását és az eszét
mert sokszor nem is hiszem el
és mert sokszor most is kétlem
nézve az idő eszelősen
tovább nyüzsgő tenyészetét
keresve az oltalmukat
kihűlt szerveik éjjelében

nem tudva hogy ki keverte
a kártyáikat és mérgük
hogy magamba őket is csak
egyenletes zúgássá iktattam
hogy bele nem nyugodva a
holtomig lüktessen értük
állatszív formájú sebem
mit a harcaimban kaptam

Móritz Mátyás
2020. Augusztus 20.-21. Csütörtök-Péntek
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!