Kifordított világ

Összes megtekintés: 72 

Kifordított világ

kiégett üstökösként ül
a költő a hideg éjbe
úgy érezve ideje és
a levegője is fogytán
nem találva az utat az
igazság kikötőjébe
hogy az isten se jelenjen
meg bánata csipkebokrán

úgy nyelve el a sötétség
akár csak a sűrű csalit
úgy heverve le múltjára
és a jövőjére resten
számba véve utoljára
a bűnök cifra gyolcsait
hogy a lelkét szűzre mosva
pőrén mindent levetkezzen

nem ölelve a napot sem
semmi rettentő csudába
bőrig vetkőzve kitárva
magát anya szült mezítlen
szelíd remeteként bújva
szíve odvas odújába
ülve csak a fergetegben
az elsüllyedt gályahitben

hogy magában minden igaz
érzelmet mélyen elnyomjon
úgy zárva az árva lelkét
fázva várva kőbe vasba
hogy a legérettebb szava
is lassan megpondrósodjon
lesve csak a kedvesét hogy
testét lelkébe hullassa

úgy tekintve a szerelmet
a neki is járó jussnak
várva azt ki tőle talán
nem is először hallhatná
amíg a szíve alatt a
gyenge füvek elalusznak
hogy a gond és a teher úgy
válhasson benne harmattá

mint akit az élet szárnya
újabb célok felé röptet
mint akiben nincs a rosszból
se irigység se akarat
akinek a bolondsága
senkit el nem szörnyülködtet
versengve csak hogy elzárni
ki tudja őt majd hamarabb

hogy a neki rég kijáró
posztra soha be ne osszák
mint akiért sajnálják de
semmi jót már nem tehetnek
várva hogy a lázas hitét
lehűtse a magányosság
hogy álmai megmaradjanak
csírázó búzaszemeknek

hogy úgy űzzék el akár a
napfény a hajnali ködöt
senkit nem érdekelve hogy
szíve milyen terhet görget
hogy hitét szét ne akarja
osztani már senkik között
hogy megvetni se akarja
már ő a szörnyülködőket

megrendülve a csodákon
az életen és a sorson
úgy állva csak a tükörben
végleg megsebzetten bénán
hogy a kifordított világtól
és magától is csak irtózzon
hogy tövis teremjen lassan
bokra minden sarjadékán

hogy magától mindenkit a
legtávolabbra eltoljon
hogy leroskadni késztesse
az átkozott bánat terhe
hogy előtte átlátszóvá
csak a pokol tüze forrjon
a megvirradni készülő
napot is elhengerelve

hallgatva hogy hogy ver szíve
minden ujjának végében
hogy a sorsát a sorsának
senki soha ne is kérje

megfürödni nem akarva
senki a kristályvérében
hogy tisztátalanul nyelje
el az iszapos gödör mélye

mint akit nincs már eszme mi
fellelkesítené a tettre
mint akinek a lábára
rá az utolsó tél lépett
hogy a testét a vér mossa
patyolatnál fehérebbre
hogy tovább egy más világon
áhítsa a békességet

mint akinek a csendje is
teljesen üres és süket
mint akiért kockázatot
maga a halál sem vállal
és megmeríteni benne
már a véres értelmüket
lezárva a két szemét a
koldusszegények krajcárával

mint akit vissza senki nem
vár és már senki nem fogad
szikkadt idővel arcán a
félelemtől kitakartan
úgy kerülve a szavait
akár a szakadékokat
hogy úgy hulljanak el mint a
gyümölcsök a jégzivatarban

nem értve a kifordított
világ részét se egészét
nézve csak a szürke szálak
hogy szaporodnak hajában
nem találva ki fölmérné
örökeddigi szenvedését
fájdalmai végtelenné
lett homoksivatagában

hogy búcsúzását komolyan
ne vegyék és ne is hallják
míg a hideg éjben szíve
kiégve utolsót dobban
hogy szerelemmel eleven
lelkét ne is magasztalják
a robogó vonat előtt
állva hagyva őt nyugodtan

Móritz Mátyás
2020. Augusztus 23. Vasárnap
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!