Keserű ébredés
Azzal ébredtem keserűen,
mi lesz, ha elfogynak az ölelések,
erre még nem gondoltam,
hisz velük élem napjaimat.
Oly régen díszítik mindennapom,
szenvedélyem még el nem hagyott,
a múltból kísérnek, velem élnek,
s jön majd egy nap, amitől félek.
Bennem él még kamaszkorom árnya,
megtalálni a csodát, amire vágytam,
oly áhítattal öleltem, s felfedeztem,
a csóktól szédültem, míg ölelkeztem.
Jöttek szerelmek, olthatatlan vágyak,
páromat mindig karjaimba vártam,
változtak az idők, ahogy a társak,
a magány és keserűség váltakoztak.
Boldogságnak gyermekeim maradtak,
apróként, kamasznak őket ölembe kaptam,
volt, hogy hármat is öleltem egyszerre,
szívemnek örömeit sohasem feledve.
Szembe nézve múltammal, magammal,
őszinte hűséggel szerettem, szolgáltam,
csoszogva, fájdalommal teltek az évek,
érdemek, ha voltak, csak gyenge érvek.
Kevély volt hozzám a sors, s akár a társ,
értékel, ítélkezik, kevés már a varázs,
elfogadni, bízni, jó szívvel mellém állni,
ez új párom hozománya, nincs vágya válni.
Már tizenhat éve Annámat ölelve,
ébredéskor, napközben így szeretem,
része ő, akár gondban is életemnek,
csak öleljen, és én sokáig ölelhessem.