Magányos vándor

Magányos vándor

Nem tudom mi volt előbb éj vagy az álom,vagy csak annyira
zord a valóság,hogy tanácsként suttogja,hamár nem éled az
életed legalább álmodd.Álmommá lettél az álomban,egy
csodálatos kép,hófehér angyal az éj sötéten csillogó de mégis
hivogató tekintetén.

Vágyom rá hogy a nappalban is mellettem legyél,s ne csak
mesélj nekem a szerelemről,hanem én lehessek benne az
árnyék és te a lobogó fény.Két összekulcsolt kéz és mögötte
egy dobogó sziv mely imát rebeg,halk suttogás az éjben de
kihallatszik belőle a neved.

Zord mosoly és egy hideg ölelés,igy ébreszt a hajnal mely
vörösses derengésében meghatóan szép,de mégis csak tolvaj
ki elvesz tőlem téged,és csak zokogást ad éltető reményként.
Igy lettem magányos vándor,kit acsargó kutyaként űz a félelem
és az egyedüllét.

A félelem hogy elvesziti a legszebb képet ami te vagy,és hogy
magányában a világ rátalál és széjjeltép,mert azt hiszi te vagy ki
ellensége vagy.Maradtam hát magányos vándor,ki menekül
saját sorsa elöl,kit harsogva nevetve követ a halál,s gúnyossan
üvölti előlem te sem menekülsz.

Magam vagyok a kezdet és a vég,magam az álom és a zord ébredés,
egyszerre remény és bűnös vétkezés,bűnbe csábitó ördög és
megváltást hozó angyal az ég szürkévé fakult tekintetén.
Oly fáradt öreg vagyok már,hol meghizok hol elfogyok mint a kialvó gyertyaláng.

S van kinek átok vagyok,és van kinek álmot és reményt hozó
égi tünemény.Égi pásztora lettem a csillagok nyájának,együtt
kóborolva velük égnek sötét mezején.Holdnak hivsz pedig nem
vagyok más,mint álmaid őrzője,ki maga hozza az álmot és veled
álmodik éjnek idején.