Szikrázó lapályon

Mért etetjük csokoládéval a retorikát,
a sebzett pillanat veszélyes szilánkjait,
ha élesen támad a rettegés a félelem.
Mennyien botladozunk még az öncsalás
csapdájában, ki halottnak tetteti magát,
látszatra együgyű, de nem veszélytelen.
Újra támad a volt-lesz, az ócska-remek,
az ürességtől lassan kicsordul a pohár.
Tenyerünkből isszuk meg a mérgeket,
nem kellene, mi mégis koldulni járunk,
mozdulatlan arcunkon a pára homálya
azon a szikrázó lapályon, ahol mi élünk.

“Szikrázó lapályon” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Sziasztok!
    Köszönöm, hogy itt is megtaláltátok a versemet!
    Engem is meglepett, mert ez a véletlen műve és én vagyok a hibás..!
    Megkérem Józsit helyezze a versek közé.
    Szeretettel
    Ica

  2. Drága Ica !
    Kemény eszmefuttatás az élet mélyebb gyökereiről ,amik mind jobban elhatalmasodnak világunkban!Sajnos a “csokoládé”még mindig divat.
    Az élet így is megy tovább! Már “szikrázik” is!
    Szeretettel gratulálok éles soraidhoz……Babu💝💝💝

  3. Meglepett, hogy itt találtam a versedre, amit tetszéssel olvastam. “Tenyerünkből isszuk meg a mérgeket,
    nem kellene, mi mégis koldulni járunk”.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!