Szomorú szonett Barátomhoz

Összes megtekintés: 58 

Már felnyúlnék az élet aranyához
hajszolt magam, aki eddig elárvult,
buja szemmel a csillagokra bámul
s nem közeledett máshoz, sem magához.

Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz
most kráteröble forrongón kitárult,
égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt
lélekkel térek meg a szeretett férfihoz.

De a halál épp belemar karunkba
láz surran be bíborló álmainkba
míg kaput-nyitni tékozlunk erőt.

Mire meglátnám már a délelőtti
vad csorda módra dübörög a munka
és ott tipor el a kapu előtt.

“Szomorú szonett Barátomhoz” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. “De a halál épp belemar karunkba
    láz surran be bíborló álmainkba
    míg kaput-nyitni tékozlunk erőt.”

    Szomrú, szép versed tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!