Fiamnak…

Csak néztem kis alakját,
Ahogy egyre távolodik.
Nehéz táskája húzta,
Csöppnyi vállait.

S feltörtek az emlékek,
Az első mosolya,szavai,
Az álmatlan éjszakák,
Mikor pocakja fájt,
S nem hagyott sírása aludni.
Mert nekem jobban fájt,
Hogy hallom zokogni.

Az első lépései melyek,
Még bizonytalanok voltak,
Az első sebei mikor elesett.
Tejfogai elvesztése mi megviselte,
Ám a fóg tündért nagyon várta.

Mikor bölcsibe ment,
Szívemből egy darab vele maradt,
Mert el kellett válnunk.
Oviba már nagy fiúként érkezett.
Az iskolát nagyon várta,
Büszkén lépett az osztályba.

Most meg csak nézem őt,
Oly távolinak tünik minden.
Hogy rohannak az évek,
Szeretném meg állítani az időt,
S újra élni bánatot,örömöt.
Az én pici fiam,nagy fiú lett.

“Fiamnak…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Erika! A címből kiindulva, szerintem egyes szám,
    második személybe kellett volna írni a gondolatot.
    Utolsó strófa: “megállítani”
    Tisztelettel: S.Gy

Szólj hozzá!