Kinyúlt ruhák, kinőtt mosolyok

Nem várnak a fák, nem látnak a házak,
úgy viszem árnyékát egy sóhajtásnak;
egyetlen lélegzetben szabadul fel
ezernyi álom, fényük sebet hasít bennem

futnak a képek, összekeverednek:
nem hagyom, hogy fájjon az utolsó perc,
nem hagyom, hogy lásson a halálos csend
ütemeit lerázom nehéz lépteimmel

eltaposom mindet – szememben hideg
a távolság, egyre nagyobb, s elhiszem,
hogy nem lehetett máshogy az utamon
kinőtt rongyos ruhák, többször kinyúlt mosolyok,

mást nem adhatok, szebbet nem élhettem,
mint amennyit hoztak a pillanatok;
addig vittem, amíg lelkem írhatott –
hátra nem néztem, előre nem láttam sosem

vártak a fák,
nem láttak a házak,
eltűntek a képek,
eltapostam mindet,
nem lehetett máshogy,
kinőtt ruhám, kinyúlt mosolyom
addig vittem, amíg lelkem írhatott

Szólj hozzá!