A szerelem örök
Láttam lenyugodni a fáradt Napot
mikor vére ömlött mélykék tóba,
s millió sárga pelyhű csillag-gyapot
fonta fényét lila égi gyolcsba.
Láttam hatalmas, tar homlokú sziklát,
mohás keblére hajló kék ködöt…
Friss szellő szállt ott, s öntött szét zöld tintát
sudár fenyők, árnyas hársak között.
Láttam veres hajú őszt, ezüst telet,
fényes tavaszt, smaragd lángú nyarat…
A szépség elszáll mint a képzelet,
az éj is felfalja mind az árnyakat…
A kő elporlik, a felleg ellebeg,
az ősz kifakul, a gyolcs szétszakad…
Múlékony mind, csak barna tekinteted
szerelmes fénye az, ‘mi megmarad.
’20. december 20.
Köszöntelek nálam Ibolya!
Köszönöm megtisztelő véleményedet, úgy érzem nem szolgálok rá efféle dícséretekre.
Ajánlom szives figyelmedbe a többi írásomat is!
Kezeidet csókolom:
😷riston💐
Csodálatos vers, szívből gratulálok!
Szeretettel: Ibolya
Köszöntelek nálam kedves Ica!
❤️-vel írtam, és örülök neki hogy “átment”.
Kezedet csókolom
😷riston💐🌷
Kedves Rita!
Köszönöm, hogy az új évben is hűséges maradtál hozzám és írásaimhoz.
Kezeidet csókolom:
😷riston💐
Gratulálok versed szépségéhez
szeretettel❤️-vel
Ica
“A szépség elszáll mint a képzelet,
az éj is felfalja mind az árnyakat…”
Gyönyörű hasonlataid tetszéssel olvastam és igen a csúcsa az egésznek a szép szerelmi vallomás.
Szeretettel: Rita🌷