Calculus querimoniam

Calculus querimoniam

megetet hogy ha éhezem
betakar hogy ha fázom
tudva hogy a célját velem
tűzön-vízen át eléri
hogy bennem minden bánatot
naponta meg úgy gyalázzon
hogy ha kérve nem is kérem
a sorsomat megsegéli

érezve hogy mellette még
az idő is kővé dermed
hogy őszinte szavaimat
egyenest hozzád menesztik
hogy élőnek érezhessem
a régen eltűnt szerelmed
hogy látomásom szemeid
lelkembe látóvá festik

hogy egyszer csak rádöbbensz
majd és hogy egyszer majd megérted
hogy képes csak benned vagyok
meglátni az örök társat
hogy feketévé ne fessem
át újra a hófehéret
úgy érezve hogy szerelmem
rémálomra való már csak

szökve a sötétség elől
átrohanva a falakon
én aki sokszor lovagolni
írás közben nem is tudok
csak a fénytelen és csak a
legutolsó szavakon
érezve hogy a hiányod
reszketve rajtam átsuhog

hogy eltagadni tudjam csak
a bajomat hogy ha kérdik
mint akinek az élete
nélküled is szép és kerek
miközben a sokadik ősz
most is hozzámfehérlik
hogy magamban téged újra
gondolatokra tépjelek

keresve a kemény földek
és a mohos falak alatt
téged kinek sokszor még a
létezését is tagadtam
a rémeim vállaira
ejtve betört homlokomat
virrasztó csenddé kövülve
a pillanatzuhatagban

hogy megformázzalak téged
a legközönségesebb sárból
téged kitől nem is tudom
magam miért hányszor védtem
rozsdás harangokat tépve
ki újra a koponyámból
állva csak az őszi ködök
ráncossá lett köntösében

mint aki felfogni hittel
és szép szóval is képtelen
engedve hogy a hiányod
bennem új fogalmakat szüljön
nem is tudva hogy legutóbb
mikor volt nekem szép telem
nem engedve hogy látásom
a semmibe sötétüljön

kinek az üdvözletüket
a kihunyt csillagok küldik
úgy érezve legjobb lenne
ha mindenkit elítélnék
megtelítve a rosszal és
gonosszal egész színültig
lelkük rólad álmodozva
amikor aludni térnék

hagyva csak a világomat
belevakulni az éjbe
úgy szorítva magamhoz a
hiányodat én merészen
újra beleszárnyalva a
hegyszakadékok vad szelébe
várva hogy a remény könnyes
és szende szemembe nézzen

Móritz Mátyás
2020. November 8. Vasárnap
Budapest, Csepel

“Calculus querimoniam” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. “téged kinek sokszor még a
    létezését is tagadtam
    a rémeim vállaira
    ejtve betört homlokomat
    virrasztó csenddé kövülve
    a pillanatzuhatagban”

    Fájón szép vers!
    Köszönöm,hogy olvashattam!
    Szeretettel!
    Margit

    🍂💦

Szólj hozzá!