Az én bűnöm

Terepszínű újra a reggel,
az ég épphogy csak kék
kicsit. Nyakadon
göndör szőrök az álompihék.
A gyűrött takarót
magamra csavarom,
ahogy kérge őrzi a fát.
Óvom tőled a megszokott,
kényelmes magányt.
Közénk képzelek
gyűrődő utat,
helytelen szót,
mi fönnakad
a vékonyka fonalon,
mely talán még minket
összeköt.
Lásd, mea culpa ez,
hiszen pálcát török
önmagam fölött.

“Az én bűnöm” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Katalin! Szerettem volna kiemelni gondolatot, de
    így egészében értelmezem versed. Mélyreható, szépen megírt
    versednél szeretettel időztem. Elgondolkodtató alkotás.
    Mária

Szólj hozzá!