Tehetetlen csend

Gubbasztok ősanyagba ragadt csendben,
ismerős nagyon, ismerős apám hallgatása.
Vagyok, akit az éjszaka ma is itt hagyott,
aki reménytelen szárnyakkal csapkodott.
Hiába szól bensőmben apám, törött gitár,
nem neki ébredek, a lelkem szúrós virág.
Bukdácsolok, még mindig kapaszkodom
felhőn úszó, gyermeki emlékek peremén,
nyomába lendít a mozdulat, hintázok újra
és újra, mindez kevés, tehetetlen a csend.

“Tehetetlen csend” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Ica! Fájdalmában is csodás versednél
    szeretettel időztem.

    M.

  2. Kedves Icu! Szinte már drámaian megírt a csend! Hatalma nagy és fájó! Szeretettel mindig. Éva

  3. Kedves Ica!

    Fájó gondolatok, egy csodásan megírt versben.
    Sok szeretrttel gratulálok.
    Magdi🌷🌾

  4. „Bukdácsolok, még mindig kapaszkodom
    felhőn úszó, gyermeki emlékek peremén,”

    Fájó, szép gondolataid remekül öntötted szavakba. Tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!