Gubbasztok ősanyagba ragadt csendben,
ismerős nagyon, ismerős apám hallgatása.
Vagyok, akit az éjszaka ma is itt hagyott,
aki reménytelen szárnyakkal csapkodott.
Hiába szól bensőmben apám, törött gitár,
nem neki ébredek, a lelkem szúrós virág.
Bukdácsolok, még mindig kapaszkodom
felhőn úszó, gyermeki emlékek peremén,
nyomába lendít a mozdulat, hintázok újra
és újra, mindez kevés, tehetetlen a csend.
“Tehetetlen csend” bejegyzéshez 6 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Drága Ica! Fájdalmában is csodás versednél
szeretettel időztem.
M.
Kedves Icu! Szinte már drámaian megírt a csend! Hatalma nagy és fájó! Szeretettel mindig. Éva
Köszönöm szépen a gratulációdat kedves Magdi!😍❤️⚛️
Szeretettel
Ica
Kedves Ica!
Fájó gondolatok, egy csodásan megírt versben.
Sok szeretrttel gratulálok.
Magdi🌷🌾
Köszönöm kedves Rita az olvasást (és tetszésed)
Szeretettel
Ica
„Bukdácsolok, még mindig kapaszkodom
felhőn úszó, gyermeki emlékek peremén,”
Fájó, szép gondolataid remekül öntötted szavakba. Tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita🌸