Mindig megtalállak

Összes megtekintés: 86 

Esett a hó… januári éjjel
fekete gyász fehéren érkezett.
Tudtam, hogy jön, itt volt az a vészjel.
“Így ért a hajnal”, mondták részvéttel,
“elmentél”, a tested elengedett.

Csendé()let(t) az utolsó lehelet,
lelkembe égett az utolsó kép.
Ma első, ha kimondom nevedet,
hiába a megóvott szeretet,
s hiába sok másik számtalan szép.

Mi lett volna, ha…? Őrlődő kérdés,
félig gyógyult seb néha felreped.
Hová lettél, milyen az átérés?
Hiányzik, anyám, az a jó érzés,
ölelésed, a puha tenyered!

Üres a helyed itt a jelenben.
Képzelet idéz… őrzi a hangod.
Itt vagy velem, keringsz a véremben,
nem veszel el lehulló könnycseppben.
Csak por, amit őriz a sírhantod.

A percek nekem telnek,
már nem vársz, nem várlak.
Nem keresek árnyakat.
Hiszen itt vagy, látlak,
mert szívvel, lehunyt szemmel
mindig megtalállak!

“Mindig megtalállak” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Soraidat a kezed írta, de a lelked diktálta. Hasonlóan gondolkodom én is a szülők elvesztéséről. Az én Édesanyám még velünk van, Édesapám három éve itt hagyott bennünket, de a vére az ereimben csörgedez. Ezt biztonsággal érzem és tudom. A szeme csillogását és optimizmusát viszem tovább, amíg élek. Versedet olvasva végig borzongtam és mélyen együtt érzek veled. Melinda

  2. Icu! Na most aztán jól megríkattál (amúgy népiesen mondván). Valami csoda, ahogyan kifejezted érzéseid. Hálás szívvel olvastalak. Éva

Szólj hozzá!