Rothadóra fogott a fakult fagottból
áradó, s eredő, őserőből táplálkozó ritmus,
miben nem lelt életre semmilyen -izmus,
a szociális hálóm, ma nem fog ki halat,
sem elkótyavetyélt életlen életet,
vagy szárnyalást sem, melyen nincsen ékezet,
véletlen, még lehet, hogy boldogság a juss,
de persze a statisztika igazsága bebizonyítja, majd,
hogy inkább hullám-völgy a juss,
mi vár, az út közben,
és rájövök, hogy a teremtővel- kit én teremtettem- ütköztem,
falatlan áll a házam, melybe bújni vágyom,
nyíltan titkolom valómat,
de ez, csak álom,
hisz társas lénnyé csinált az evolúció,
minden szánalmas más próbálkozás, csak elcseszett revolúció.
Hát bele teszem a belembe, a gigámon át,
azt a gyógyszert mit rám szánt a világ,
és beveszem, be én, ahogy idáig bevettem
minden hazug ígéretet, mit ígérgettek itten,
minden reményt, minden aljas álmot,
és minden depressziót, mit az agyam álmod.
Rettenthetetlenül szánalmas lehet,
ki remélni meri az élhető életet,
mert oly nehéz letenni a mobilt, a laptopot, a kocsit,
hogy felébredjünk végre, és éljünk is, egy picit.
Helyette ott a pénz, mert meg van az áram,
ezt senki sem tudja jobban, hidd el, nálam.
Hát baromnak születtem, ki önként a fejét
dugja a tagló alá, hogy átadja a helyét
egy másik baromnak, ki követi példám:
Íme itt az ember!
(ja oda nézz, ne énrám)
