Úgy járok…

Úgy járok…

Úgy járok, bizony én úgy járok,
mint ahogy szoktak a királyok…
Azaz, bocsánat
nem annyira hencegek,
de én úgy lépkedek, bizony úgy
(fent a szürke felhők felett),
kecsesen, mint a hercegek.

Az ember, hallgatag halandó
tán érteni sem hajlandó,
ott, minden álmon túl az ég
mindig szép és tiszta kék…

Óh, ha az égre szállok,
s szárnyam borzolják ártó szelek,
(rusnya öröm-kontárok)
jaj, félek, hogy visszaesek,
s lábamat besározom.
Gúnyolódnak, kinevetnek
büdös leheletű tökrészegek,
viháncolnak, s rám ujjal mutogatnak
borotvált lábú, feslett kurtizánok…
Ám dágványba ragadt lábnyomomat
aranyba öntik hercegek, királyok:
„Hej élet, költő-élet
ez bizony még sokat érhet!”
(Sibi gratulentur mortales,
tale tantumque extitisse generis decus!)

S én inkább szállok az egekben,
mint az érchangja a harangnak,
a fényben kéken, tisztán kerengve
hol csak napsugarak kacagnak…

’20. február 8.

„a halandó emberek gratuláljanak maguknak,
hogy ilyen rendkívüli díszt kapott az emberiség”
{Newton sírverse}