Hányszor próbáltam
elkerülni,
ki néma hazugságait
fülembe súgva kábított.
Volt idő, mikor elhittem
minden szavát,
érdemjegyként: csak mélyebbre taszigált.
Elnémítva,
szennyébe fuldokolni
hagyott.
Mint süketnéma, bolyongok.
Álmom és vágyam
visz tovább.
Nem marcangol,
nem is szipolyoz.
S hiába e zajongó tömeg,
egyedül vagyok.
“Hányszor…” bejegyzéshez 4 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Köszönöm Ilona, néha kellenek ilyen versek, hisz az élet sem mindig vidám! 🙂
Szomorú!😚
Köszönöm Rita 🙂
„S hiába e zajongó tömeg,
egyedül vagyok.”
Fájdalmas, szép vers.
Szeretettel: Rita🌸