Az utolsó…

Az utolsó…

Az utolsó lépésnél meglepődsz komolyan,
elfáradt lépteidet nem folytatod boldogan,
megpihenni ágynak dőlsz, megszeppensz,
vitézi lendületed elvesztetted örökre.

Az utolsó csóknál még nem tudod,
valóban az, folytatnád hévvel tovább,
annyi boldog érzés, hevült vágy,
kiürült a csókbéli raktár, de kár!

Az utolsó gondolatnál megnyugszol,
nem feszít a megoldás és a kérdések,
megpihen benned a feszültség végleg,
vitáznod sem kell, hidd el, kérlek!

Az utolsó szónál végleg elcsendesül ajkad,
mondanád, de minek, elfogytak a szavak,
hangod helyett még intenél, de nincs kinek,
hallgatnád a néma szimfóniát, de minek.

Az utolsó hangnál rádöbbensz, ez is elfogyott,
néma lett az erdő, elhagytak szép trillái,
kedvcsináló médiák, mind cserben hagytak,
csengő-bongó slágerek sajnos elhallgattak.

Az utolsó fénynél benned rémület,
a színes világ eltűnt számodra végleg,
még őrződ a ragyogást, mely oly csodás,
homályba vész az evilági utazás.

Amikor az utolsó lehelet végleg elszáll,
be kell látnod, számodra itt nincs tovább.
Kívánom, hogy az elvesztett önmagadat
kapd vissza újultan az örök folytatásban