Ha szirmot bont versem virága…
Nem mozdulok. Maradok itthon.
Vak víziók libbennek titkon,
könyv illata lengi be szobám.
Poémák tüzes csillagának
fényei mindig visszavárnak
a könyvtár meghitt, hűvös ölén.
Lelkemet a sors súlya nyomja,
s letűnt gyönyör keserű szomja
apad el csendesen szívemben.
Mindig éled új, friss tavaszom,
s amit adok, azt visszakapom,
ha szirmot bont versem virága.
’20.augusztus 15.
Szia Kitti!
A bezártságot érzékeltetve – ahogyan én éltem meg – írtam még tavaly, az első korlátok után.
A versekbe, könyvekbe menekítettem lelkemet, remélve, hogy tavasszal már jót nevetünk az egészen…
Sajnos inkább sírunk.
Köszönöm hogy olvastad írásomat.
Kezedet csókolom:
😷riston 🌻🌼🌹🌷
Bizony, hogy így érzem én is, ha könyv illatú szobában ténfergek, és forgatom valamely érdekes kiadványt, vagy éppen írok. Eltűnik a keserűség, a nyomasztó gondok, és szabadnak érzem magam, majd bekövetkezik ez is:
“Lelkemet a sors súlya nyomja,
s letűnt gyönyör keserű szomja
apad el csendesen szívemben.”
No, meg a zárás, ami tényleg frappáns. Jó vers ez nagyon!🌼
Köszöntelek Margit!
Igen, aki a virágot szereti….
S a tavasz hozza el a megújulást is, a szépséget is…
Köszönöm, hogy itt jártál:
😷riston🌷🌹🌼🌺🌞
Kedves Rita!
Köszönöm, hogy mint mindig meglátogattál és versemhez fűzted meglátásodat.
Kezedet csókolom:
😷riston 💐🌼🌻🥀🌹🌷🌺🌸🌼
“Mindig éled új, friss tavaszom,
s amit adok, azt visszakapom,
ha szirmot bont versem virága.”
Szeretettel gratulálok versedhez!
Margit🌼💐
“s amit adok, azt visszakapom,
ha szirmot bont versem virága.”
Az így jó.
Szeretettel: Rita💐