Porszem a mindenség egén

Doromboló, csendes volt az este,
midőn a bambuló, sápadt holdvilág
a lombok mögött a fényét kereste,
és kerek arcára font ezüst koronát.

Egy ijedt lidérc fürdött a patakban,
szeretve nézte a víztükrén önmagát.
A parton a színét vesztett avarlepedő
betakarta lassan mind ez éji csodát.

Fürkészve nézett a fenséges tejút,
óvón kacsintott milliárd szemével,
s font a világ köré fénykoszorút,
és karolt belém a buja nyári éjjel.

Ott álltam az éjszakai csendben,
csodálón néztem a fenséges égre.
A mindenség volt zsigereimben,
és én mohón vágytam e békességre.

A teremtés aktív része voltam éppen,
amint a kozmosz csendje átölelt.
Hittem halálban, hittem létezésben,
vándor voltam, ki kicsit most megállt.

Ittam a csodát aktív génjeimmel,
csillagok magjában voltam újszülött.
Véletlen létem, hogy miért is lettem?
A mindenség most lelkembe költözött.

Ki az, ki kezet emelne mind e szépre,
s tetteivel pusztítna földet és eget?
Ember a neved, csak nézz a szemébe,
s meglátod benne saját félelmedet.

Hagyd a világot csendes békében élni,
porszem vagy te is a mindenség egén.
Ne akarj az Istennel helyet cserélni,
csak vendég vagy te is e földtekén.

“Porszem a mindenség egén” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. “A mindenség volt zsigereimben,
    és én mohón vágytam e békességre.”

    A befejező verssor a csattanó, a lényeg, de azt már Margit kiemelte. Az egésznek szép a hangulata és igaz, emberséges gondolatokat közvetít.

    Szeretettel: Rita💐

  2. “Hagyd a világot csendes békében élni,
    porszem vagy te is a mindenség egén.
    Ne akarj az Istennel helyet cserélni,
    csak vendég vagy te is e földtekén.”
    Nagyszerű versedhez szeretettel gratulálok!
    Margit🌸

Szólj hozzá!