Tűnődés

Bán Szabó Laura

Tűnődés

A mahagóni ebédlő puha zöld szőnyegén
anyám lépteit hallom jönni felém.
A nehéz tölgyfa szék könnyedén átkarol,
s falon a tükörben látom Őt… valahol.

A súlyos függönyök lebbennek lépte nyomán,
ablakon a fény belibben sután.
Porcelán csillan vitrin hűvösén,
elszállt kávéillat ül le körém.

Anyám most áttűnik az asztal mellé,
terítő csipkéje hullik elé,
áldott keze pihen virágok fodrában,
s az elmúlt idő marad a nyomában.

Szeme messze néz, láthatatlan távol,
nem keres semmit, nem bánt és nem vádol,
megnyugodva ül a lelkem közepén,
s a szívem melegével átkarolom én.

“Tűnődés” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. “megnyugodva ül a lelkem közepén,
    s a szívem melegével átkarolom én.”

    Gyönyörű. Csodaszép versed átéléssel és tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!