Békabánat

Bán Szabó Laura

Békabánat

Este a ház tövén ücsörgött egy béka,
nem volt nagy, kisebb, mint egy véka.
Szomorúan pislogott bele a világba,
s hogy boldogtalan – mindenki látta.
Látta, de ki hitte egy béka bánatát,
csak a szürkület ringatta fájdalmas dalát,
vigasztalón esti szél lágyan simogatta,
s a nap utolsó sugara puhán betakarta.
A békalány – merthogy lány volt ez a béka,
egy tó tükrén nézte magát – néha.
„Persze értem én, hogy senki sem szeret,
hisz oly csúf mindenem, hogy rútabb nem is lehet.”
Kesergett magában könnyeit hullajtva,
kitaszítva a világból az egyszerű kis béka.
Vízparton, ugrálva haladt előre,
kövér szúnyogok menekültek tőle,
azaz csak menekültek volna,
ha fürge nyelve őket el nem érte volna.
De utolért szúnyogot, s legyet,
utánuk bejárta a völgyet, s a hegyet.
Nem kímélte magát, dolgozott eleget,
a szorgos kis jószág fogott ezer legyet.
Aztán fáradtan megpihent egy árnyas fa tövén,
este vacsorázott egy ház mohos kövén,
szépséges virágok lassan ráhajoltak,
s a szorgos kis békának oltalmat adtak.

“Békabánat” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Köszönöm, jól érezted , mert ez már meg is jelent az Irodalmi Rádió 2014-es, Kapaszkodunk egymásba c. antológiájában, de akkor még Szabó Erzsébet név alatt.

Szólj hozzá!